8.nap ~ Egy új élet kezdete

Sziasztok.:))
Meghoztam a következő részt.;) Viszont új dolgot szeretnék bevezetni. Mostantól új részt, öt komment és +1 feliratkozás után fogok hozni. Hosszú kommenteket írjatok, mert kiváncsi vagyok a véleményetekre! :) Remélem megértitek. :)
Jó olvasást,
                  Bo.xx

Szeptember 8., hétfő

Hosszú nap. Hosszú, fárasztó nap. Éreztétek már magatokat a végkimerülés szélén? Amikor olyan, mintha minden elemed lemerült volna. Magyarországon vannak a legjobb barátaim, én meg itt döglök egy puccos házban Londonban. Miért nem értik meg, hogy én nem ilyen vagyok? Az utcára egyedül nem mehetek ki, viszont a szüleimnek fontosabb a munka, mint én. Amikor meg rákérdezek, hogy ez miért van csak annyit válaszolnak, hogy én vagyok a legfontosabb és ne komplikáljak. Jó, ennyire nem volt rossz napom, de inkább a közép kategóriába sorolnám.
Reggel (szokásom szerint) semmi kedvem sem volt felkelni. Viszont a hét órási géppel indultunk, így nem tudtam mást tenni. Fél hatkor csörgött az óra. Kimásztam az ágyból, majd pofára estem az előttem álló bőröndben. Jó kezdés. Auu.
- Kicsim, minden rendben ott fent? - kiabált fel anyu a ¿konyhából?.
- Aha - válaszoltam, majd elkezdtem szidni bőröndömet.
Lebotorkáltam a lépcsőn és anya felé vettem az irányt. Sebtapaszt akartam kérni, mert az esés következményeként vesztettem egy kis vért. Ez is csak a tehetségemet tükrözi. Haha.
Éppen megszólaltam volna, mikor anyu megelőzött.
- Lola! - mért végig dühösen.
- Most mivan? - kérdeztem értetlenül.
- Még mindig nem vagy felöltözve!? A ház lerombolása közben, nem lett volna idő rá? - vonta fel a szemöldökét.
- Kösz, jól vagyok. - válaszoltam a föl nem tett kérdésre, majd megmutattam a sebet, ami azért elég szépen meglátszott.
- Túléled? - nézett rám mosolyogva.
- Hol marad a törődés? - ráztam meg a fejem hitetlenkedve.
- Adjak rá gyógypuszit? - próbálkozott komolyan, de a szemén láttam, hogy belül mosolyog. Felhúzott orral kerültem ki és elkezdtem keresni a sebtapaszokat. Asszem' a hatodik fiókban találtam rá.
- Némós? - fintorogva mutattam meg anyunak a dobozt.
- Nem sokat estél el. Ovis korod óta nem kellett. - magyarázta.
A szám egy ,,o"-t formált, majd visszatettem a tapaszt a helyére. Lemostam a sebet és felöltöztem. Ezután öt perc alatt sikerült megennem egy kakaóscsigát. Fogat mostam, lecibáltam a bőröndöket a lépcsőn és így lettem kész 06:04 - re.
- Na indulhatunk. - álltam meg az ajtóban, mire apu kilépett a fürdőből !egy szál köntösben!. Kikerekedett szemekkel néztem rá, majd feltettem a fejhallgatót és folyamatos lejátszásra állítottam Cher Lloyd- tól a Want u back- et. Amíg mindketten elkészültek ezt hallgattam. Fél hét előtt indultunk a reptérre. Közel lakunk hozzá, ezért nem kellett sietni. Legalábbis nem annyira.
- Mindened megvan? - fordult hátra a kocsiban anyu.
- Pénz, ruha, telefon és fejhallgató van nálam. Minden ami az élethez szükséges, szóval igen. - bólintottam.
- És nekünk? - fordult apuhoz.
- Itt a gyerek, ez elég. - mosolyodott el.
Anyu ismét rám nézett, mire én elkezdtem vigyorogni, ő meg felnevetett.
- Akkor indulhatunk. - vetett egy utolsó pillantást a házra.
Az autózás közben mindenki szótlan volt. Én azért, mert elköltözünk. (A szüleim nem tudják, hogy igazából örülök neki) Apa azért, mert elvolt foglalva a vezetéssel, anyu meg az új házunk képeit nézegette. Komolyan, mint egy villa! Nem, nem az evőeszköz, hanem a csili-vili házikó. :P Nem vagyok az az ,,elkényeztetett apuci kislány" fajta, de ez a ház eszméletlen! A kertben beépített medence, fedett jacuzzi. Bent szauna és média terem! A szobám meg még nincs kész, de a tervek... Hű! Na, mindegy.
Szóval a reptérre öt perccel a gép indulása előtt értünk. Átmentünk azalatt az izé alatt, felszedtük a csomagokat, megmutattuk a jegyeket és felültünk a gépre. Arra, hogy a kocsi, hogyan fog eljutni Londonba, csak én gondoltam. Apu szerint majd átszállítják. Haha. Az út, hát elég unalmas volt.Leginkább:

* Zenét hallgattam. (A telefonom le is merült.)
* Firkáltam a kezemre. (Elég menő tetkóim lettek, de a toll kifogyott.)
* Aludtam. (zzzzzz)
* Ettem. (Nyamii)

Nagyjából így telt. Délre érkeztünk meg Londonba. Azt hittem, hogy fogunk egy taxit és úgy jutunk el a házig, de tévedtem. Leszálltunk a gépről, megkaptuk a csomagokat.
- És most? - kérdeztem aput.
- Már itt kéne lennie. - nézegette a telefonját.
- De mégis kinek? - fordultam körbe, majd megláttam egy magas srácot, göndör hajjal, napszemüvegben. Persze, hogy felismertem. Jazz eleget áradozott róla.
- Szerintem őt keresed. - sóhajtva mutattam a srác irányába, aki félretolta a napszemüvegét és rám kacsintott. Na, megtaláltuk egymást.
- Köszönjük, Lola. - nézett rám hálásan anyu. Mintha nem tudom mit csináltam volna. Úgy tűnik, ők jobban elvannak veszve, mint én.  Elkezdtünk volna felé sétálni, de kicsit nehéz volt a két óriási bőröndömet meg három plusz táskát cipelni, így ott bénáztam egy darabig.
- Segítsek? - fogta egybe a táskáim egy erős kéz. Felpillantottam és megláttam a izzó zöld szempárt.
- Megoldom. -vettem vissza a cuccaim.
- Ahogy gondolod. - vonta meg a vállát röhögve. - Harry - nyújtotta a kezét kézfogásra.
- Mit csináljak vele? - néztem rá dühösen. Először is azért, mert tudta, hogy mindkét kezem tele van, ezért, ha akartam volna se tudtam volna megfogni az övét. Másodszor meg azért, mert ezen ő jól szórakozott.
- Téged hogy hívnak? - kérdezte.
- Általában, úgy hogy gyere ide. De egyéntől függ. - válaszoltam gúnyos mosollyal.
- Lola! - szólt rám apu.
- Szóval Lola. Cuki. - nyújtotta ki a nyelvét Harry.
Hátat fordítottam neki tovább sétáltam a kocsi felé. A csomagtartó óriási volt, ezért nem csodáltam, hogy belefértek a cuccaink. Beültem hátra, feltettem a fejhallgatót és zenét hallgattam. Nem nagyon érdekelt az eszmecseréjük. Az meg kifejezetten idegesít, hogy Harry, apámat folyton Peter- nek hívja. Az oké, hogy ez az angol megfelelője a nevének, de azért mégis. Mért nem Mr. Laknerfy? Jó, ez még hülyébben hangzik. Inkább hagyjuk. Azt hiszem, elaludtam a kocsiban, mert arra ébredtem, hogy valaki kinyitotta az én oldalamon az ajtót.
- Mhhh. - adtam ki a hagyj békén hangot.
Felnevetett és megint nem az akire számítottam.
- Cuki vagy amikor alszol, szívesen ébrednék melletted. - kacsintott Harry.
- Hagyd már abba a cukizást. Már 14 vagyok. - morogtam.
- Wow. - mosolygott.
- Mért? Te sem vagy több agyban.
- Uhh, ez majdnem megbántott. - nevetett.
- Az éneklésen kívül te sem értesz máshoz. - néztem rá.
- Nem? Majd meglátjuk. - simított végig az arcomon. Félretoltam a kezét, majd kiszálltam a kocsiból. Mi (anyu, apu, én) kipakoltunk újra, Harry meg elhajtott, elvileg dolga volt. Nem mintha zavart volna. Becipeltük a bőröndöket, csomagokat, táskákat a házba és azóta én a neten chatelek Szabiékkal. Persze ettem is, de az lényegtelen. Elvileg hiányolnak a suliban.

Szabina Brix:
Lolaaa! I miss u. :(

Laura Laknerfy:
Ez olyan Jazz- es volt. :D Ő is ott van?

Szabina Brix:
Upsz. Elfelejtettem kilépni Szabi profiljából. Várj. xD

*Egy perccel később*

Jázmin Kovács:
Na itt. Szóval: I miss u.:(

Laura Laknerfy:
Idióta.<3 I miss u, too.:(

Na, ez volt a leglényegesebb része a beszélgetésünknek. Hű, elég késő van. Mennem kéne kipakolni. :)