5.nap - Otthon

Szeptember 5., péntek

   Próbáltam hangtalanul kinyitni az ajtót, hátha elhallok valamit a szüleim beszélgetéséből. Elég sok mindent titkoltak el előlem. Nem voltam benne biztos, hogy most majd mindent el akarnak mondani. Levettem a tornacipőmet és a pulcsit, majd odahajoltam az ajtóhoz.
- Szerintem készen áll rá. Elég nagy és megérti. - hallottam, azt hiszem egy férfi hangot. Apu lesz az. Bingó.
- De nagyon fontosak neki a barátai. Semmi pénzért sem hagyná itt Jázmint és Szabinát. - mondta anya. Ő legalább ismer.
- Sokkal jobb életünk lehetne. A barátait minden hónapban meglátogathatná! - érvelt apa.
- Akkor is te mondod meg neki. - zárta le a témát anyu.
Mivel éreztem, hogy rám várnak, újra kinyitottam a bejárati ajtót (csak kicsit hangosabban) és úgy tettem, mintha akkor értem volna haza.
- Sziasztok! - köszöntem, egy mosolyt erőltetve az arcomra.
- Szia, Lola. Gyere ülj ide. - mutatott apu a mellette levő fotelre.
Ha nem tudnék az elutazós cuccról, nem mennék oda egyszerűen, ezért elkezdtem mentegetőzni.
- Én nem csináltam semmit. - tártam szét a karom.
- Tudjuk, nem erről van szó. - simította meg a fejem anya.
- Akkor meg? 
Anyu segítségkérően nézett apa felé.
- Emlékszel erre az újságra? - húzta elő az IM-et a táskájából. 
- Persze, pár napja kaptam. - mosolyogtam. De mi köze van az újságnak az utazáshoz?
- Mit gondolsz a One Direction - ról? - kérdezte apa.
- Öt tagú fiúbanda. Jazz és Szabi megőrül értük. - válaszoltam.
- És te? 
- Engem totál hidegen hagy. De nem térhetnénk a tárgyra? 
- Arról beszélünk. - sütötte le a szemét apa.
- Mi van? Beszéljetek már érthetően! - néztem rájuk dühösen. 
- Apád visszautasíthatatlan munkát kapott a bandától. - vette át a szót anyu. 
- És akkor? - kezdtem egyre jobban félni.
- Ő lenne az új menedzserük. Amint olvashattad is ez egy Brit banda. A munka külföldi.
- Miért nem jók neked a hazai énekesek? - fordultam a könnyeimet visszafojtva, apuhoz.
- Ez remek lehetőség. Butaság lenne nem elfogadni. - magyarázta anya.
- Oké, akkor tegyük fel, hogy már elfogattad. És mi lesz velem? A barátaimmal? A sulival? Az életemmel? Miért nem gondoltok rám is? - itt már nem bírtam visszatartani a könnyeimet.
- Ez neked is jó lehetőség. Könnyebben elsajátíthatod a nyelvet is. A srácokat is megismerheted közelebbről is. Meglátod majd, nagyon jófejek. - érvelt London mellett apa.
- Nem akarom őket megismerni! A barátaimmal akarok maradni! Nem megyek veletek. - hisztiztem.
- Ebben nincs döntésed. Sajnálom. - nézett rám szomorúan anyu.
- Ó, szóval most már a saját életemet sem én irányítom? - kiabáltam sírva. - És mikor indulunk? Ma, hogy senkitől se tudjak elköszönni? 
- Hétfőn.- suttogta anyu. Azt hiszem átérezte, hogy milyen lehet nekem.
- Bízz bennem. Mindegyik srác nagyon rendes. Jóban lesztek, meglátod. - mosolygott rám biztatóan apa. 
- Engem nem érdekel semmilyen nyálas fiúbanda! - rohantam ki a nappaliból. A szobámban nem tudtam abbahagyni a sírást. Nem értettem, hogy tehetik ezt velem? 
   Gyorsan írtam egy SMS-t Szabinának és Jázminnak.:

,,Hétvégén búcsú. Gyertek bármikor, sőt most azonnal. 
L. xx"

Nem sokkal később rezgett a telefonom.  Szabi írt:

,, Ugye csak hülyéskedsz!!?? Pill. és indulok. :// "

Aztán Jazz:

 ,,Neeeeem nem nem nem nem mehetsz el!! Ne mozdulj, megyek. :("

Legalább ők itt vannak nekem. Kiváncs vagyok mit gondolnak majd erről az egész sztoriról. Most csöngetnek.

Mai napom (eddig) :  ☹☹☹ 1000x !